„Vagy azt hiszed, hogy ülhetnél nyakán, ha a gazdának szükségét nem érzi?”[1]

            A jelenkori pedagógustársadalom rabszolgasorsa felett érzett igazságtalanság és méltánytalanság élménye túlzott, és túlzottsága miatt nevetséges.

            Az elmúlt nem egész egy évben, a vírus helyzetben, olyan összefüggéstelen, következetlen, nem teljesíthető, stb., rendelkezéseket hozott és szabályokat alkotott Magyarország Kormánya, hogy joggal lehetett arra számítani, hogy az összes iskolaintézmény és pedagógus ezeket azonnal visszautasítja és valamilyen jó, vagy legalábbis hozzáértő megoldással lép elő. Azonban valamilyen ”furcsa” okból kifolyólag csak panaszáradatot lehetett hallani, és semmi egyéb nem volt tapasztalható. Ha ezt a panaszáradatot figyelmen kívül hagyjuk (és miért is ne hagynánk figyelmen kívül) a helyzet úgy történt, hogy Magyarország Kormánya ”kiadta” a teljes hozzá nem értésről árulkodó feladatokat és szabályokat, amihez nem biztosított semmilyen eszközt és feltételt, és a munka el lett végezve.

            Világosan látszik: a pedagógusok felháborodása és viselkedése nincsen összhangban.

            Ha a panaszokat komolyan vesszük, akkor jogos képzetünk, hogy a kiadott munka nem lesz elvégezve, akárhogyan is próbálják azt kierőszakolni. Nem így történt. A munka el lett végezve, így tehát csak ebből a szempontból, az elvégzett munka szempontjából lehet nézni az eseményeket, amely szempontból a panasz abszolút következetlenné, komolytalanná és súlytalanná válik.

            Következetlen, komolytalan és súlytalan. Ez a három szó írja le leginkább a pedagógustársadalmat, gondolhatnánk. Ez azonban nem igaz. A probléma gyökere máshol található.

            Bár az elmúlt egy év igen jól megmutatja, vagy inkább leleplezi a pedagógustársadalmat, az ezt megelőző időszak is ugyanilyen tisztán jellemzi azt, talán csak szűkebb nyilvánosság előtt történt. Megfigyelhető, hogy a pedagógusminősítés, a központosítások, az alacsony bérezés, a túlóra elvárása és ki nem fizetése, stb., mind-mind olyan elemek, amelyek minden pedagógus által ismertek, ezeket nem fogadják el, ezekre folyamatosan reflektálnak, hogy rossz, hogy így van; mindezzel együtt tenni semmit nem tesznek. Ezt a tétlenséget kell megfigyelni, pontosabban a tétlenség okát és kimondani a nyilvánvaló következtetést.

            Amikor felmerül, hogy valamit tenni kellene, a zsigeri válasz három fókuszpont köré szerveződik: 1. „Féltjük a munkánk, a helyzetünk, ezért nem merünk lépni.”; 2. „Legalább engednek dolgozni, ha változna a helyzet, még rosszabb lenne.”; 3. „Úgyse fog történni semmi, mert nem tudunk összefogni, néhányan pedig nem tudnak a rendszeren változtatni.”

            Mind a három pont azt az érzetet kelti, hogy a pedagógustársadalom fél, terror nyomása alatt van és kivár, hogy jobb legyen, addig pedig kihozza a legjobbat a helyzetből. Ez a három mondat azonban, mikor mögé nézünk, nevetségesen ostobává válik, sőt, hazugsággá!

            Pénzre, pozícióra hivatkozni nem lehet. A fizetés olyan alacsony, hogy bármilyen más munkával azt meg lehetne keresni, sőt, jó eséllyel annál többet is. A pozíciót jószerével nem lehet elveszteni a nagymértékű tanárhiány miatt. Attól félni, hogy elveszít az ember egy megalázó, korlátozott, túlhajszolt munkakört, ahol minibálérért, vagy kevesebbért napi nyolc-tizenkét órát dolgozik alaptalan félelem; legalábbis a hitelessége erősen megkérdőjelezhető.

            Arra hivatkozni, a jelen törvényi és szabályozási körülmények között (nemcsak a vírushelyzetre való tekintettel, hanem azon túl a teljes közoktatási rendszert tekintve), hogy engednek dolgozni, azt az élményt kelti, mintha egy elnyomó diktatórikus rendszer elnyomott munkásai mondanák. Mintha meg lehetne köszönni, hogy szabad dolgozni, és pedagógiai elveknek megfelelni. Mintha nem demokráciában élnénk. Cinikus megjegyzéseket lehet ide fűzni, de a demokrácia akkor működik, ha a benne szereplők azt működtetik. Ezekkel a megszólalásokkal a pedagógusok egy diktatórikus helyzetet akarnak működtetni, és működtetnek, ahol ők az elnyomottak.

            Az ”úgyse lehet mit tenni” mentalitás leginkább arról beszél, aki ezt a mondatot kimondja, vagyis, hogy ő maga nem tud tenni semmit. Fontos megfigyelni, hogy mikor ez az ember azt mondja, hogy „nem lehet mit tenni”, vagyis, hogy ő maga semmire sem képes az adott kérdésben, nem kivonja magát a diskurzusból, hanem benne marad, és mindenkit arról akar meggyőzni, hogy ugyanolyan tehetetlenek, mint ő. Vagy azért, mert nem akarja belátni, hogy egyedül van a gyengeségével, vagy azért, mert gyűlöli azokat, akik cselekvőképesek, és így küzd ellenük.

            Mind a három hozzáállás magyarázható így vagy úgy, de belátható, hogy egyik hozzászólás mögött sincs komoly tartalom. Világos, hogy ezek nem igaz mondatok és kifogások. Világos, hogy ezek a hozzáállások nem következnek valós helyzetből és nem tartanak sehova. Akkor miért vannak? Mi a céljuk? Hiszen csak egy dolgot lehet ezekkel elérni, a tétlenségnek és annak a magyarázata csak egyvalamit eredményez: minden marad, ahogy van.

            Izgalmas megfigyelés, hogy a panaszkodás és a kifogások ugyanattól a személytől szoktak általában érkezni. Miért csinálja az egyiket is és a másikat is egyszerre? Miért panaszkodik és gyárt alaptalan kifogást? Miért vállalja a kettő közti következetlenséget?

A nyilvánvaló következtetés egyszerűbb, mint gondolnánk: a pedagógustársadalom nagy százalékban elégedett.

            Egyrészről, a lehetetlen körülmények miatt panaszkodhat, vagyis mindig bezsebelheti a mártíroknak kijáró tiszteletet. Mindig neki lesz igaza, mert tűzközelben van, mesélhet a kollégákról, a gyerekekről, a vezetésről, a politikáról, mindenről, és ő, a pedagógus, mint elszenvedője és megalázott mártírja a folyamatnak, kitart, és megtesz mindent, amit csak lehet, hogy kicsit javítson a dolgon. Ezt csak elismerni és tisztelni lehet. Ha valaki konok módon belekérdez, hogy miért nem tesz valamit, a három válasz előre meg van fogalmazva. Vitatkozni velük pedig nem lehet. Így tehát ”társadalmi megbecsülést” szerez magának, mint mártír.

            Másrészről, a munkahelyen valójában keveset kell lenni. Összesen négy-öt órát naponta. Ha nagyon kell a helyettesítés, akkor többet, de mindig van néhány újonc, vagy szerencsétlen lelkes kolléga, akire át lehet hárítani a munkát. Négy-öt óra naponta a munkahelyen, aminek a minőségét senki nem kéri számon, ennyi pénzért, és ilyen körülmények között nem is kérhet, és ha mégis megteszi ezt valaki, mindent a rendszerre lehet fogni. Ami ”számonkérés” van a pályán a pedagógus életében nagyrészt papíralapú, és papíron bármit lehet állítani. Ha egy évben be is mennek megnézni központilag egy vagy kettő tanórát, azokra fel lehet rendesen készülni. A többi pár ezret pedig meg lehet úszni. Tehát a munka öt óra naponta. Utána még lehet vállalni másodállást, korrepetálásokat, bébiszitterkedést, stb., hiszen a biztos, bejelentett és adózott főállás megvan. Esetleg mellékes fizetés nem is kell, ha a férjnek/feleségnek jó keresete van.

            Végül is minden adott: a tisztelet is és a fizetés is – több forrásból. Elégedettek.

            Ez a mentalitás jellemzi a pedagógusok harminc-negyven százalékát. Nem a túlnyomó többséget, de egy jelentős százalékot. Van öt-tíz százalék, aki kiégett, akit már nem érdekel, aki már immúnis mindenre, akik valóban nem vesznek részt a diskurzusban, akik nem éreznek késztetést arra, hogy a saját helyzetüket javítsák.

            A maradék százalékrész két csoport között oszlik meg: az újak és az elhivatottak között. Ez a két csoport, akik a harapófogó elnyomásában vannak. Egyrészről Magyarország Kormánya helyezi őket nyomás alá a dilettáns követelményekkel és szabályokkal, a másik oldalról a felelőtlen kollégák a többletmunkákkal, a három válasz elnyomásával és a közoktatással kapcsolatos érdektelenségükkel lehetetlenítik el az egyébként cselekvőképes pedagógusokat.  

            Ennek a két csoportnak, az újaknak és az elhivatottaknak, akik tegyük hozzá, még így is legalább az ötven százaléka a pedagógustársadalomnak, kellene kiállnia és lelepleznie, egyrészt a szabályok/törvények embertelenségét, másrészt a felelőtlen kollégáik hasztalanságát. A probléma az, hogy az elégedett ”pedagógusok” és Magyarország Kormánya a fiatal, új pedagógusokat elüldözi a pályáról, a pályán maradt elhivatott pedagógusokra pedig rátolja az el nem végzett munkát.

            A magyar közoktatás nem diktatórikus elnyomás áldozata, hanem a dilettáns rendszer és a tétlen munkavállalók közös munkájának eredménye.

[1] Madách Imre: Az ember tragédiája