„Az öregek egyet tehetnek. Feladhatják álmaikat. Az álom a vízió gyilkosa, mert azonos értékű és erejű, de ellentett előjelű. Adjuk fel álmainkat, és higgyünk az ifjúságban. Ez a nevelő legnagyobb odaadása, és ez a növendék legnagyobb fokú növelése. (…) Ha tehát azt akarjuk, hogy a gyermekeinkből szabad emberek váljanak, mennél hamarabb és már kezdettől fogva fel kell őket szabadítanunk. (…) ha viszonylagos szabadsággal ajándékozom meg a gyermekeket, viszonylagos szabadságra tesznek szert.”[1]
Fontos megjegyeznie mindenkinek, aki nevelő, így nem csak a pedagógusoknak, de a szülőknek, gondviselőknek, stb., hogy a nevelés (növelés) nem a nevelttől függ, nem a nevelttől vár el fejlettségi szinteket és megfelelő személyiséget, hanem a nevelőtől.
A nevelő rossz hozzáállása a vízió–álom, illetve a szabály–szabadság tengelyek félreértéséből, vagyis a nevelés félreértéséből következik. A rossz nevelői hozzáállás két végpontja: a munkás és a szolga.
A munkás hozzáállású nevelő a növendékeket formátlan anyagnak látja. Megmunkáltalan tuskónak, szikladarabnak, amiből ő maga – a jó munkás – hasít, farag, forgácsol, vés és csiszol egy formát. A formát az anyagba ő álmodta (nincs vízió, nincs közösség a nevelő és a nevelt között) a munkát pedig csak és kizárólag szabályokkal tudta megvalósítani (elnyomó terrorral).
A szolga hozzáállású nevelő a növendékeket kész és kiforrott személyiségnek látja, akiknek csak felnőniük kell, amihez neki, a nevelőnek, nem kell példát mutatni, vagy részt venni a folyamatban, csak kiszolgálnia a növendékeket. Csak minden szükséges tárgyi eszközt biztosítani. Ebben az esetben is az ő álma teljesül, hisz nem vállal közösséget a növendékekkel, kész formáknak álmodja őket, amihez teljes szabadságot biztosít.
A nevelés a kettő végpont között történik meg. Egyrészt a jó nevelő teljességgel hisz abban, hogy a nevelteknek saját gondolataik, érzéseik, vágyaik és szükségleteik vannak, saját személyiségük, amiket elismer, komolyan vesz és igazol; hisz bennük és szabadsággal ruházza fel őket. Ezzel együtt nem látja befejezettnek a munkát, tudja, hogy van hova fejlődniük, amely fejlődésnek biztosítja az összes (érzelmi, szellemi és tárgyi) feltételeit; utakat és lehetőségeket biztosít, amiknek bemutatja és betartatja a szabályait és korlátjait.
[1] Karácsony Sándor (2002): Ocsúdó magyarság (Szokásrendszer és pedagógia), Budapest, Széphalom Könyvműhely, 79p.
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.
